Versek

Magyarnak lenni- mond! - mennyit ér?
Vágtat a mén és jó lovasa,
Eggyé válnak mint föld moraja.
Nyílcsokor koppan, a tegezből int,
Kiperdül hamar, húrt érint.
Feszül az ideg, repíti messze,
Suhan a nyíl- épp közepébe.
Mindig talál, mindig sebez,
Amiben megáll, éltet végez.
Zizeg egyre a repülő nyílsor,
Vágtató ifjak csapata egykor:
Dobol a sámán, dobol a vérem,
Dobban a patkó az én ereimben,
Egyek voltunk valaha régen,
Tán Verecke hűvös erdeiben.
Feszül a húr és röppen a nyíl,
Érzem a légben új utat nyír.
Én voltam egykor a lüktető dob,
Én voltam nyílhegy, mi halált okoz.
Én voltam pata a rohanó réten,
Én voltam sírás a kárpáti szélben.
Én voltam karvaly szélszárnyú tolla,
Felemelt gyermek mosolygó anyja,
Én voltam szarvas lába nyoma,
Én voltam kürt hívó szava.
Szívem is együtt harsog a dobbal,
Lelkem is együtt suhan a nyíllal.
Értem is rikolt a sámán ének,
Nekem is fájnak a vándorló évek,
Én is aggódom útját e népnek,
Csak e nyelven értem a szépet.
Érzem az ívét a nyílhegyi útnak,
Mert e Hazában Magyarnak hívnak!